Könyvélményeim

Frei Tamás: A Megmentő

Tömören: Hosszú, sok. Érdekes.

Régen olvastam sima regényt, mostanában elvoltam a pszichológiai, ezoterikus, önismeretei témájú könyveimmel így kellett kis idő mire elmerültem a képzelet világában, mire felvettem a tempót és már nem rémísztett a több, mint ötszáz oldal.

Mert alapjában Frei könyve érdekfeszítő. Izgalmas, hozza a szükséges feszültséget. Jó a stílusa. Nagyon tetszettek a leírások. Valamilyen számomra is homályos okból kifolyólag kifejezetten az emberi fájdalomról, szenvedésről írtak. Plasztikusak, a hideg kiráz tőle, mégis érthetőek, érezhetőek. Jó mondatokat találtam benne. Szépen kapcsolódnak egymásba a történetszálak. Nyilvánvalóan tetszett a főhős: az egykori szakács, étteremtulajdonos, érzékeny, intelligens, légiót megjárt tapasztalt, bátor férfi. Hisz ilyenre vágyunk. Erős, okos, védelemező. Ezért még a számomra most kicsit rózsaszín habos-babos szerelmi szálat is megbocsátottam.

Bár a politikai-gázkartelles összefüggéseken néha el-elméláztam de tetszett, hogy más perspektívából láthattam életünk egy-egy szeletét. Nem mintha annyira szükségem volna erre vagy mostantól máshogy olvasnám a híreket. Csúnya dolgok folynak a fejünk felett, kinn a hideg-rideg multimilliárdos nagyvilágban, ezt azért tudjuk. Annak jó aki nincs ezzel tisztában. Kis pontok vagyunk nagy játszmákban. De épp azért mert én nem látok bele a mélyebb összefüggésekben most nagyon jó volt olvasni valami ilyesmit is. És persze arra gondolni, hogy nekem ehhez alapjában semmi közöm. Titkos játszmák, kétértelmű üzenetek, metafórák, veszély. Nem az én kis életem.

A leírásban és a tényszerűségben Freinek nyilván hatalmas előnye a rengeteg utazás, a sok riport. Sok mindent látott, tapasztalt amit simán beleépíthetett a regényébe.

Ami napjainkban játszódik. Bár Magyarország kis pont mégis innen kerül ki egy tökéletesre képzett légiós, aki végül is menteni igyekszik haza, hogy kis hazánk továbbra is Európa térképén maradhasson. Közben szembenéz feldolgoznivaló múltjával, teheráni ajatollahhal, orosz maffiozókkal és összefut egy Angliában élő gyönyörű, magyar modellel. Befolyásos körökben mozognak, vadásznak ők is és vadásznak rájuk is.

Mivel magyar regény nagyon ajánlanám mindenkinek aki szereti a kémtörténeteket, thrillereket, akció regényeket.

Láttam már a folytatást  és bele is olvastam a minap egy üzletben, de azt hiszem nekem túl sok, túl hosszú lenne most újra.

De Frei Tamásnak csak gratulálni tudok. Ez is megy neki!

Két könyv

Ömlesztve mert még múlt hónapban olvastam őket, akkor nem írtam róluk, így meg csak emlékfoszlányaim csordogálnak...

Csíkszentmihályi Mihály:  A fejlődés útjai

Morvai Krisztina: Terror a családban

Mindkét könyv nagyon-nagyon jó és mindkettő megérdemelne egy-egy esszét legalább annyi hasznos információ és tájékoztatás van bennük.

Csíkszentmihályi Mihály a flow folytatását írta meg ebben a terjedelmes könyven. Honnan indultunk, hová tartunk és mit tehetünk életünk, környezetünk jobbítása, szebbé tétele érdekében. Mit kellene figyelembe vennünk, merre kellene tágítanunk a tudatunkat, hogy egy kellemesebb, élhetőbb világot hagyjunk gyermekeinkre. Kiindulópontunk az evolúció. Honnan indultunk, mire jutottunk azzal, hogy felbukkant az ’Én’.  Majd pedig olvashatunk a gének szerepéről. Mennyire meghatározóak mindennapjainkban, cselekedeteinkben, tetteinkben. Hogyan mozgatják a gének azokat a szálakat amelyek sorsunkat pedesztrinálják. Majd kitér a  mémek szerepére. Ez lett a kedvenc részem a könyvből. A mémek: „emberi cselekedetek által szándékosan létrehozott dolgok vagy információk állandósult mintája”.  A mém az emberi szándék által irányított tudatos folyamat része. Napjainkban a mémek kezdik átvenni a gének szerepét, helyét és sok esetben a mémek veszik át az irányítást az emberek élete felett is. Például a popslágerek is mémként szaporodnak. Meghallok egy dallamot, dúdolom, mások is átveszik és egyre terjed. A ráfordított pszichikus energiának köszönhetően megmarad. Akkor nincs baj, ha ezek a mémek hasznosak és megérik a ráfordítást ami pozitívummal járul hozzá a közöshöz. De mi a helyzet a „rossz” mémekkel? Ez esetben azok veszik át az irányítást. Például a fegyverek. Először volt a kő és balta, táplálkozásra, védelemre, lett belőle atomfegyver, embertársaink elpusztítására. Ugyanígy a mémek függést is okozhatnak: drogok, alkohol.

A jövőnk kulcsa pedig abban rejlik, hogy az evolúció által bekövetkező változásokat és ezzel együtt a hozzáállásunkat, a mémek kordában tartását hogyan tudjuk javunkra fordítani. Mennyire vagyunk képesek az adott pillanatnak, adott pillanatban élni. Mennyire vagyunk hajlandóak megismerni önmagunk, tenni a legszűkebb környezetünkért, mert az apró változások indítják el a globálist.

ooo   oooo       oooo   ooo

A Terror a családban egészen más téma. Kitűnően, tárgyilagosan, őszintén megírt könyv. Alapos kutatómunkával, tényekkel, joggal alátámasztott értekezés a családon belüli erőszakról. Kialakulásáról, a jelenségről, a társadalom hozzáállásáról, lehetőségekről és tragédiákról. A mai napig, itt, most a XXI. században még mindig nincs létjogosultsága a bántalmazott nők védelmének. Az emberek elfordulnak, legyintenek, legjobb esetben szörnyülködnek egyet és mennek tovább. Ugyanazok a kérdések, de a válaszokra senki nem kiváncsi.

Morvai Krisztina hihetetlenül alapos munkát végzett. Szomorú, hogy bőven volt anyaga. Akták, esetek, rendőrségi, bírósági ügyek tömkelege. Megvert, megalázott, meggyilkolt asszonyok, gyermekek, férjek. A könyv 1998-ban íródott, én csak bízom benne, hogy az azóta eltelt 13 évben történtek pozitív változások is. Remélem gyorsabban és hathatósabban reagál a rendőrség, gyorsabbak és keményebbek a bíróságok. Elrettentőbbek a börtönök. Ne kelljen már egyetlen gyermeknek sem és egyetlen nőnek sem szóbeli és fizikai bántalmazástól szenvednie.

A könyv tényleg fantasztikus módon körüljárja a témát. Kezdve a bántalmazás természetrajzával, a lelki bántalmazás bemutatásával. Miért nem lehet már az elején kiszűrni, hogyan jut el egy boldognak induló kapcsolat az első pofonig. Hogyan kerül kiszolgáltatott, függő helyzetbe a nő, miért nem képes lépni rögtön az első ütlegek után. A nemi erőszak, a megfélemlítés, a fizikai erőszak bemutatása: a környezet hozzáállása a mindenkor nyílt titokként lappangó esetekhez. Amikor még sajnos sokszor ma sem háborodnak fel az emberek egy-egy pofon, ütlegelés napvilágra kerülése után. Hogyan hat a bántalmazás az áldozatokra? Mi történik a gyermekek lelkében, milyen felnőttek lesznek, mi zajlik az asszonyokban, milyen félelmek mozgatják őket. Miért nem kapnak segítséget? Csodálatos írás arról amit olyan könnyen, vállrándítva köpünk ki magunkből: „Miért nem megy el?” Hát tessék elolvasni! Mert nincs hová, nincs segítség és mert akkora már nincs lelkierő, határozottság és realitás. Ami még nekem is új volt az a következő fejezet arról, hogy a feleségbántalmazás jelensége hogyan hat a kívülállókra. Milyen helyzetekben találhatja magát az aki segíteni próbál. Hol a rendőrség akinek védenie kellene? Milyen összefüggéseket találni a között, hogy a nő nem megy el mert akkor elveszíti a gyerekét. Melyik rombolóbb egy gyerekre nézve. Miért az asszonynak kell menekülnie a gyerekekkel, miért nem a bántalmazót távolítják el a családból?!?! Vajon magánügy – e a feleségbántalmazás vagy a társadalom, a kormány beavatkozhat. Hol a határ a család/magánügy és a társadalom/közügy viszonylatában. Miért lesz valakiből bántalmazó? Betegség, genetika, tanult minta? Levetkőzhető, gyógyítható vagy büntetendő? Tesz-e valamit a „köz” a feleségbántalmazás ellen? Elítélik vagy jó vicceket gyártanak a témából?

A könyv tartalmaz egy függeléket a bántalmazott nők számára hová fordulhatnak segítségért. És az utolsó fejezetben olvashatunk néhány sikertörténetet olyan nőkről akik megmenekültek, akik új életet tudtak kezdeni. Hittel és erővel.

Epilógus: képek a jövőből

„A helyszín: Kisváros, Búfelejtő kocsma

-       Hallottátok, hogy megint bezártak valakit, mert megverte az asszonyt?

-       Ne is mond. Micsoda hely lett ebből a Kisvárosból. Az ember már a saját feleségét sem ruházhatja meg.

-       De nem ám! Akkora cécót csinálnak belőle, a törvényt emlegetik meg a jogot…

-       Még a Józsi rendőr is velük van, pedig ő rendes volt régebben. Állítólag valami fejtágítóra járt az összes rendőr, meg a gyámügyesek, az önkormányzatosok, mindenki ott volt. Elmagyarázták nekik, hogy bűnt kell csinálni abból, ha az embernek a saját házában eljár a keze.

-       Nem tisztelik már az ember magánügyeit sem. Teljesen a feje tetejére állt a világ.

-       Én már lassan egy sört se merek meginni, nehogy otthon felkapjam a vizet, aztán még bajba kerüljek.

-       Nem tudom, hová vezet ez a nagy jogállam. Lassan már csak régi szép emlék lesz, amikor az ember a saját házában azt csinált amit akart.”

Lesz ebből valóság…?

Osho: A megértés könyve

Hááát...

Osho-hoz képest lassan haladtam a majdnem 335 oldalas könyvvel. Nem tudtam alkalmanként néhány oldalnál többet olvasni belőle. Ez nem olyanféle letehetetlen olvasmány amit pár nap alatt befal az ember.

Nagyon hangzatos alcímmel rendelkezik: Mi az életed célja? Milyen tettekre rendeltettél?

És bár tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy az ilyen mézesmadzagok semmit nem jelentenek mert minden válasz BENNÜNK van, nem spórolhatjuk meg a leereszkedést saját lelkünk mélységes bugyraiba, szenvedéssel és alázattal kell kitakarítanunk... azért néha elhagy az erőm és bedőlök a hamis betűknek.

De a végső konklúzió ugyanaz: semmi sem fontos csak az, hogy a saját tapasztalatainknak, érzéseinknek higgyünk. Végig kell járnunk az utat ha igazán akarjuk a válaszokat. Nehéz, rögös út, de a végén - talán - ott a megbékélés.

Osho bátran belevág a közepébe azzal, hogy Nietsche után (szabadon) kijelenti: Nincs Isten. Nincs kinek elszámolással tartoznunk, a lelkiismeret hamis emberi találmány. A vallások az emberek kordában tartására és befolyásolására teremtettek. Isten is egy találmány, hogy ne érezzük magunkat elveszettnek, ne kelljen "dolgoznunk" magunkon. A vallások beskatulyáznak, megfosztanak identitásunktól, gondolkodóképességünktől. Vessünk el minden korlátot és legyünk szabadok. A politika hiábavaló, a gyenge és romlott embereknek való. Szabaduljunk meg gátlásainktól, élvezzük az életet...

Ami még megfogott az a reakciókról és válaszokról szóló fejezet. El kell jutnunk oda, hogy az eseményekre, minket ért hatásokra nem reakciókkal reagálunk hanem feleleteket adunk: válaszolunk. Nem a múltbéli tapasztalataink határozzák meg mit cselekszünk, hanem a higgadt elménk. Iszonyat nehéz.

Mint ahogyan az is, hogy ne függjünk mások véleményétől csak magunktól. Ne legyen se jó se rossz kedvünk egy-egy megjegyzéstől, beszólástól. Ugyanúgy "rossz" ha azért lebegünk a föld felett méterekkel mert valaki észrevette az új frizuránkat vagy írt egy sms-t, mintha napokig emésztjük magunkat a főnökünk megjegyzésén vagy egy durva utcai beszóláson.

Hát: hajrá egyensúly!

"A tudatos embert nem irányítja sem a múlt, sem a jövő. Senki sem kényszeríthet téged egy bizonyosfajta viselkedésre. (...)

Bármilyen helyzetről van szó, az ember a j e l e n pillanatára teljes tudatossággal reagál. Ez a te felelősséged. Hogy képes legyél megfelelni. A felelősséged nem kényszer, inkább fogékonyság a jelen pillanatára. (...)

Ha a tükör elé állsz, az visszatükröz, feleletet ad. Bármi történik is a tudatos ember a teljes lényével felel. Semmit nem fojt vissza, és ezért soha nem is sajnálkozik, soha nem érez bűntudatot; amit lehetett azt megtette, és lezárta magában az ügyet. Minden pillanatot teljesenés befejezetten él meg. (...)

Félszívvel eszel, félszívvel sétálsz, félszívvel nevetsz. Sírni nem tudsz, könnyek patakját tartogatod a szemedben. Minden tehertétel, nyűg; feleslegesen hurcolod magaddal az egész múltatad. És ez a te jellemed."

És a végén a meditációról szólva ugyanarra jut, mint Csíkszentmihályi (vagy vica versa) : bármit csinálunk is azt csináljuk teljes odafigyeléssel és az maga a meditáció. Nem a reggeli vagy esti 20 perc / egy óra, hanem a JELEN megélése, a gondolatok nélküliség. A megfigyelés, a pillanatban létezés. Nehéz, de gyakorolható és egyre tökéletesíthető.

Csíkszentmihályi Mihály: És addig éltek, amíg meg nem haltak

A mindennapok minősége

Flow – Áramlat

Csodálatos, hogy egy egyszerű elméletre, ami magától értetődő kellene, hogy legyen ennyi könyvet, előadást, újságcikket  lehet alapozni. Nehéz megértenem, hogy mi emberek miért nem tudjuk magunkévá tenni és követni az élet alapvető igazságait. Miért bonyolítunk mindent túl. Miért nem tesszük azt ami elégedetté és boldoggá képes minket tenni.

Flow… vagyis áramlat.

Csíkszentmihályi Mihály (pszichológus) maga alkotta meg a flow elméletét. Ami tömören annyit tesz, hogy keressük életünkben azokat a tevékenységeket amik „flow-élményekkel” árasztanak el minket. Vagyis amik végzése közben kikapcsolunk, nem stresszelünk, elfeledkezünk a külvilágról, problémáinkról és boldognak érezzük magunkat. Ez tulajdonképpen bármilyen tevékenység lehet. A lényeg, hogy alakítsuk úgy napjainkat, heteinket, hogy minél több ilyen cselekvés határozza meg az időnket és ebből természetesen profitálva mi is egyre elégedettebbek és örömtelibbek legyünk. Nyilvánvaló, nem? Mégsem tesszük! Kavarunk a mókuskerékben napról napra, néha azt sem tudva hová tartunk, azt pedig végképp kihagyva a számításból hogyan tesszük meg az utat. A szerencsések néha meg-megállnak, körülnéznek, elgondolkodnak. A legszerencsésebbek pedig hátrahagyva boldogtalan, zaklatott életüket merik meglépni azokat a lépcsőket amik felfelé vezetnek a harmóniához, önismerethez, nyugalomhoz.

És akik – egyelőre – gyávák vagyunk ehhez? Azoknak vége, azoknak mi marad? A remény mindig… azon túl pedig az, hogy a ’nemszeretem’, ’muszáj’ tevékenységeket is igyekezzünk utálkozás helyett teljes erőbedobással, optimistán, pozitív hozzáállással végezni, hisz úgysem tehetünk mást, nem igaz? (Próbáltam ma a postán, csekkeim befizetésekor alkalmazni a tételt és tessék: villanyszámla – phhh, elkeseredés helyett arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy van áram – és a kisördög bennem: milyen szerencse, hogy keveset főzől, mert még ez a tétel is több lenne…kocsi biztosítása – imádom az autóm, megkönnyíti az életem és amúgy is ezrekkel csökkent a díjtételem, szóval hajrá!!! A kisördög: járnál bicóval mennyit spórolhatnál!!! A cél, hogy az ördögi beszólásaimat mérsékeljem vagy derüljek rajtuk)

És este mikor a Hófehérke című mesét hallgattuk a lányommal és nézegettük a mesekönyvet bevillant, hogy ez a királykisasszony tuti megvalósította a flow-t. A mostohája minden mesterkedése ellenére mosolyogva és énekelve végezte a kemény házimunkákat és mikor a gonosz királyné elküldte a vadásszal, hogy az elpusztítsa még akkor is virágot szedett neki a mezőn… Meg is lett a jutalma (életben maradt és később jött a herceg is, fehér lovon!)

Szóval az áramlat megtalálásához az alábbi tételek szükségesek különböző mértékekben:

A koncentráció magában elég a flow eléréséhez, hisz ha erősen elmerülünk vmi odafigyelést igénylő tevékenységben akkor ez eljuttathat minket az öröm állapotában (egyeseknél pl. az autóvezetés – igen jelentkezem! – ám lehet ilyen a munka is.) De ha például motiváltan koncentrálunk vmi boldogságot okozó cselekvésben az eredmény ugyanaz (ilyenek a sportok, hobbik, esetleg mozi). Ha csak a boldogságot és motivációt vesszük az is működik (beszélgetés, társaság, szex!).

Vannak tehát lehetőségeink bőven hiszen nem vagyunk egyformák.

Az pedig külön tetszett, hogy az utolsó fejezetben az író kitért környezetünk, jövőnk alakulására. Vagyis ha – és ez megint közhely – elkezdjük magunkat megváltoztatni, elkezdünk mi máshogy állni a dolgokhoz akkor a külső világunk is követni fogja. Igaz csak csepp vagyunk a tengerben (kis rezgés a végtelen energiák hullámzásában), de mivel a saját világunknak mi vagyunk a központjai ha pozitív rezgéseket indítunk el azok előbb-utóbb alakítják , átalakítják a világegyetemünket.

És, ha valaki nem hiszi: olvassa el könyvet és járjon utána! Csak igazi tapasztalatok számítanak!

Flow!

Szendi Gábor: A nő felemelkedése és tündöklése

Párkapcsolat, párválasztás, szerelem, házasság, gyerekvállalás evolúciós aspektusból.

Evolúciós pszichológia. Mi fán terem ez a fogalom? Tömören kb: a fenti fogalmakat magyarázza meg géneken, kiválasztódáson, a jobb-erősebb marad fenn elvén keresztül. „Miért is vagyunk itt  a Földön?”- gondoljuk gyakran és olvasunk cikkeket, könyveket, járunk terápiákra, hogy megtaláljuk életünk értelmét, megszabaduljunk korlátoktól, gátaktól. Közben pedig – legalábbis az evolúciós elmélettan szerint – földi létünk egyetlen nyilvánvaló célja: a szaporodás. Nem a boldogság vagy annak keresése, nem a nyugalom, béke, megelégedettség megtalálása. Annyi, hogy örökítsük génjeinket, hogy DNS-ünkről, sejtjeinkről lenyomatot hagyjunk az utókornak. Minél többet, minél jobbat. Amihez persze meg kell találnunk a lehető legmegfelelőbb génállományú partnert akivel egyesülve a lehető legjobb kombinációt tudjuk létrehozni. (Sem a túl nagy különbség, sem a túl nagy egyezőség nem előny, előbbinél az eltérés miatt félő az immunológiai összeférhetetlenség, utóbbinál pedig a nagy hasonlóság miatt beltenyészet veszélye áll fenn.)

Ahhoz, hogy megtaláljuk a szaporodáshoz legoptimálisabb párt, ahhoz az evolúció évszázados története során kialakította a saját jelzőrendszerét. És mivel a nő a prototípus, a nő az etalon, az ő dolga felismerni a számára legmegfelelőbb lehetősége(ke)t. Illatok, magasság, testsúly, szemszín, ujjhossz, lábhossz, csípő-derék arány, testzsír százalék, szimmetria alapján. Mi döntünk tehát, hogy kivel kívánunk utódot létrehozni és azt kivel kívánjuk felneveltetni.

És reklamálhatunk azon, hogy válás esetén miért nem törődnek az apák többet gyermekeikkel, a válasz: evolúció. A férfiak célja minél több nőt teherbeejteni, minél több lehetőségét megteremteni génjeik továbbviteléhez, a nőké, hogy a lehető legoptimálisabb génekkel hozzanak létre utódot és a lehető legmegbízhatóbb, legkedvesebb egyénnel neveljék azt fel. De ugyanígy evolúciós minta és hozadék a férfiak vadászösztöne, a nők házasodási kedve, az ismerkedésnél a nők flörtje és a férfiak arra adott válaszai. Az olyan kérdésekre mint: Elég nagy a mellem? Elég nagy a péniszem? A maszturbáció ártalmas vagy egészséges? A hűtlenség, a féltékenység, a férfi-nő barátság, a meddőség, mindre ott a válasz az evolúciós teóriában. Hogy szeretnénk-e ennyire leegyszerűsíteni a dolgokat és szeretnénk-e hinni, hogy tényleg ennyire a génjeink és ösztöneink irányítanak és tényleg „csak” ennyik vagyunk és milyen mértékben, az persze már rajtunk múlik. A mai világban minden mellett lehet érvelni és mindennek az ellenkezőjét is be lehet bizonyítani. Számomra kicsit szomorú ha az általam mélyen kedvelt férfi mellett lustálkodva arra kell gondolnom, hogy azért érzem magam jól vele mert gyerekvállalás esetén passzolnának a génjeink és mert az érintéseink nyomán felszabaduló oxytocin és vazopresszin ami összeköt és késztet minket arra, hogy keressük egymás társaságát mert ezek olyan hasznos hormonok amelyek csoda kellemes érzésekkel árasztják el a testet.

Nyilván a csomagunkban amit születésünktől halálunkig magunkkal cipelünk van ilyen is.. van olyan is… Nyilván ha az egyént vizsgáljuk áshatunk mélyebbre, ha általánosságban csoportokat, népeket, az emberiséget akkor a százalékok nagy száma alapján mindenféle teóriákat gyárthatunk. Én személy szerint hiszem, hogy ennél több van a létezésünkben. Ennek ellenére a könyv imádnivaló, remek stílusú, nagyon szerettem a statisztikákat, felméréseket, az egyéni példákat és a rengeteg információt.

 „A nő ha lányt hoz a világra, alkot egy lényt, aki hordozza a faj évmilliók alatt hasznosnak bizonyult sajátosságait. Ha férfit hoz világra, akkor kibocsát egy kísérleti példányt, tulajdonságok egy lehetséges verzióját, amelyről az élet során majd kiderül, hogy hozott-e valami új, pozitív dolgot az emberiségnek, vagy belehullhat az evolúció süllyesztőjébe. A kísérleti példányok aztán összecsapnak, egymással versenyeznek, és ebben a küzdelemben dől el, melyik alkalmasabb a továbbszaporodásra. Természetesen az, aki valamilyen előnnyel rendelkezik a többivel szemben.”

 „A szerelem az amikor a flört túl jól sikerül, és az ember belép a mennyország kapuján, vagy – némely házasember talán így gondolja – belelép a szerelem tányércsapdájába.”

Corinna Milborn: Európa, az ostromlott erőd

A bevándorlás fekete könyve

Bevándorlás. Bevándorlók. Európában, de különösen itt Magyarországon ez a két szó, ez a fogalom nagyon rosszul hangzik. Ítélünk, elutasítunk, kirekesztünk és vádaskodunk. Meg sem próbáljuk az elfogadást, megértést, befogadást, empátiát. Azt hisszük eltékozolhatjuk ami az ölünkbe hullott, hogy nem kell óvni és védeni. Hogy amink van nem felajánlható, nem megosztható. Nagyon könnyű biztonságos falaink mögül kimondani a szigorú verdikteket, hátat fordítani kinyújtott kezeknek, könyörgő szemeknek. Könnyű megrántani a vállunk, lesöpörni a problémákat és elsétálni. De meddig? Meddig lehet nem tudomást venni arról ami a világban folyik? Meddig lehet becsukott szemmel darálni a mindennapokat? Meddig lehet elfordulni?

2005-ben Franciaországban fellobbantak az első tüzek. A félelem, a mellőzés, az elhagyatottság, az otthontalanság figyelmeztető szikrái.

Ördögi kör? Munkanélküliséggel, kilátástalansággal, jövőkép nélkül élnek sokan maguk az európaiak is. Ki kívánna a hátára még egy púpot? Ki szeretne szakadt idegeneket pátyolgatni a saját országában? Mire fel van szükség emigránsokra? Amikor saját polgárainknak sem tudjuk megteremteni egy élhető élet feltételeit.

Talán kezdhetjük a gyarmati időknél. Amikor kérés nélkül rohantuk le Afrikát és aknáztuk ki a kincseit arra, hogy nekünk jobb legyen, hogy eltékozoljuk értékeiket. Aztán visszatértünk az anyaországba és ott maradt a kizsigerelt fekete földrész, a magára hagyott emberek akik már nem tudtak visszatérni vándorló-földművelő életmódjukhoz mert durván kiragadottan elválasztódtak tőle, erdeik megsemmisültek, úgyszintén termőterületeik tönkrementek (lásd gyapottermelés és következményei). A kiszáradt , víznélküli falvakban lehetetlen termelni, állatokat tartani, gyerekeket etetni. A tényleges, szó szerinti éhenhalás ellen az egyetlen menekülési út az elvándorlás. Elindulni olyan irdatlan messzi távolságból, mint Guinea-Bissau, Benin, Szengál… 15-16 évesen! Gyalog, semmi nélkül. Át a sivatagon, menekülni ezer veszélyen át. A következő akadályig. Marokkó, Algéria. A két ország amely első szűrőként működik, hogy az elkeseredett embereket megállítsák mielőtt európai földre lépnek. Milliónyi ember keresi a lehetőségét annak, hogy átjusson Spanyolországba, Olaszországba. Akinek nem sikerül azt évekig élhet lepusztult, ideiglenes csarnokokban, szeméttelepen, eldugott városrészekben. Egyik óráról a másikra, lesve az alkalomra, remélve. Vagy menekülttáborba zsúfolódva embertelen körülmények között, esetleg halálra szánva, bedobva egy gödörbe, ahogy normális ember az állatait sem tartaná soha. Akinek sikerül és átküzdötte magát például Almeríába (Spanyolország) az örülhet ha mindenféle papír, biztosítás, jogi képviselet nélkül napi 16 órákat robotolhat spanyol üvegházakban ahonnan aztán Európa szerte szállítják a paradicsomot, paprikát, uborkát (nyugodt szívvel vásárolhatjuk továbbra is ezeket a terményeket, ne zavarjon milyen körülmények között termelődnek ezek az olcsó áruk). De ezek a szerencsétlen emberek örülnek ha pénzt tudnak hazaküldeni akár életük árán is mert a védőfelszerelések nélküli munka egy üvegházban ahol erős vegyszerekkel kell dolgozniuk nem egy emberéletet követel. Ahol nincsen joguk és lehetőségük orvoshoz menni, ahol elzárják a vizet, mert elvileg ezek az emberek nem is léteznek! „Néha már arra gondolok, hogy talán átlátszó lettem. Keresztülbiciklizek a falun, s az emberek egyszerűen elnéznek mellettem. (…) Még azok sem beszélnek velünk, akik munkát adnak nekünk: csak mutogatnak.” – Samba

És milyen munkát vállalnak minimálbérért is kevesebbért? Olyat amilyen egyetlen európai sem hajlandó elvégezni. Ez a leggusztustalanabb. Hogy szükség van a munkájukra, kellenek mert nélkülük megállna a gazdaság. Mégis ki vannak zárva, meg vannak alázva, joguk egy szál sem.

És az sincs jó helyzetben aki harmadik generációs bevándorlók gyermeke. Bőrszíne, neve elárulja. Ezek az emigránsok nem tudnak beilleszkedni az európai társadalomba (ami megint csak nem egy tisztázott fogalom). Diszkrimináció, előítélet. Nem tudnak kitörni a gettókból ahová belekényszerítették őket. Nincs lehetőségük ugyanolyan oktatásra, munkavállalásra, nincs lehetőségük egyenlő elbánásra. Franciaországban az Észak-afrikai bevándorlók, menekültek, Németországban a török vendégmunkások, Angliában az indiai, pakisztáni bevándorlók asszimilációja megoldatlan. Országtól függő a problémamegoldás vagy éppen elkerülés, az erre adott válasz. Az el nem fogadás, a kirekesztettség szüli aztán azt a helyzetet amikor a beilleszkedés lehetőségének meg nem teremtése akár szándékaikkal ellentétben is visszaűzi ezeket a csoportokat, embereket a gyökereikhez. Akár a radikális, akár a békésebb ágának az iszlám valláshoz. Az, hogy ki hová találja meg az utat csak a szerencsén vagy szerencsétlenségen múlik.

A migráns léten belül a nők helyzete még ezeknél is nyomorúságosabb. A könyv külön fejezetet szentel a témának. Megrázó, mint ahogy az egész téma.

Mert ezzel a problémával a politikusoknak, vezetőinknek,  nekünk saját magunknak is szembe kell néznünk. Emberek millióinak egyéni sorsáról van szó. Gyerekek, nők, férfiak. Nincs választásuk, nincs választásunk. Nem szelektálhatunk vallás, bőrszín, nyelv alapján. Nem ítélkezhetünk hamis információk után. Tények kellenek és a valóság.

Akit érdekel a téma és nem riad vissza a lesújtó igazságtól annak feltétlenül ajánlom. Gondolatébresztő, nehéz és sokkoló olvasmány.

Kurt Vonnegut: Mesterlövész

Sokáig, nagyon sokáig csak hallottam róla. És abszolút nem érzem kompetensnek magam abban, hogy írjak róla vagy boncolgassam akár az életét, akár a regényeit. Így csak első benyomásomat írom le röviden és esetleg kifejtem később a véleményem ha jobban beleástam magam a világába. Mert van benne valami ami megfogja az embert, valami ami hatással van rá, elgondolkodtatja.

A stílusa magáért beszél, a mondanivalója döbbenetesen aktuális még húsz évvel a történet megszületése után is. Elképesztő a lazán előadott de az ember húsába maró mondanivaló. A történet ami olyan egyszerűnek és jóformán semmitmondónak tűnik de minden bekezdésében, minden fejezetében ott van az ami szíven üt és az ember az egyik pillanatban nevetne de utána rögtön sírni támad kedve. Hihetelen érzelmek tárházát tartogatja a regény.

Pedig maga a váz valóban ennyi: adott egy jó családból származó gyermek aki elkövet egy végzetes hibát ami elindítja a lejtőn őt és hozzátartozóit is.

De ha maga a stílus az ember akkor Vonnegut nagy ember!!

Paulo Coelho: Az alkimista

"Ha igazán vágysz valamire, az egész Univerzum melléd áll!"

Több helyen olvastam, hogy ez Coelho egyik, vagy talán a legjobb könyve. Hááát... talán most nem ragadta meg a szerelmről szóló regény a lelkem mert kissé szkeptikus vagyok e tárgyban de én nagyon rövidkének találtam a történetet és nagyon mesésnek. Szép, szép, és a gondolatok is szépek benne, de nem találkoztam még élettel ami ennyire kerek lenne.

Mert miről is szól a regény? Adott egy egyszerű pásztorfiú, roppant magas intelligenciával és juhászlegényhez képes kimagasló ismeretekkel, tudással - éppen múlt héten találkoztam Erdélyben igazi juhászfiúval, ennek tükrében fricska volt a figura, bár nem mondom, hogy nem létezhet a világon tényleg ilyen okos pásztor, akár Andalúziában is - aki egy álom nyomán feladja egyszerű, elégedett életét és nekivág eljutni az egyiptomi piramisokig. Mint a mesében, céljáig többféle akadályt kell legyőznie, hogy a végén elnyerje a kincset és a királykisasszony fehér kacsóját. A történet lényege pedig, hogy a szerelem legyőz minden akadályt és ha elég kitartással és erővel keressük akkor a boldogságunk is magához vonz, ha nem felejtettük el akkor a Személyes Történetünk is megvalósul. A Személyes Történet ami itt az életcélunkat szimbolizálja, azt a vágyunkat amit megvalósítani a Földre születtünk és amit gyerekként még nagyon-nagyon jól tudunk de idővel hajlamosak vagyunk elfelejteni és alárendelni az életünket holmi talmi dolgoknak: pénz, megélhetés, létfenntartás... az álmaink pedig idővel szertefoszlanak, elfelejtődnek.

Egyszerűségében akár igaz is lehet... De jelen pillanatban, mint írtam... nem fogékony a lelkem az ilyen meseszép történetekre...

Tahir Shah: A kalifa háza

Tahir Shah-ról bizonyára hallanom kellett volna már mert a regényből kiderül micsoda neves felmenőkkel, polihisztorokkal, misztikusokkal rendelkezik és ő maga is kutató, író, újságíró. De nem, nem hallottam eddig róla és amíg nem körvonalazódott a személye addig nagyon csodálkoztam is az élettörténetén, a házvásárlásán, költözésén.

Ugyanis egy nap gondol egyet és Angliából Marokkóba költözik. A könyvből szép fokozatosan persze kiderül indiai származása, angliai gyökerei, vonzódása/története Marokkóval és a mozaikkockák szépen a helyükre kerülnek. Képletesen és ténylegesen is. A regény ugyanis egy ház felújítása köré épül (megint egy allegória). Shah úr vásárol egy házat Afrika északi részén és még mielőtt igazán átgondolná a dolgokat vagy rendbe tenné az épületet odaköltözik a családjával együtt. Feleség és két pici gyerek. Marokkóban persze egészen másképpen mennek a dolgok, mint Angliában (Európában). Először is a ház egy palotának beillő építmény amit a pincétől a padlásig rendbe kell hozni (kertestül persze). A házhoz tartozik három őr is akik meg vannak győződve arról – talán nem is alaptalanul, hogy a házban dzsinnek élnek. A dzsinneket pedig le kell kenyerezni vagy ki kell űzni de figyelmen kívül nem lehet hagyni. A kultúrák, életstílusok találkozásából rengeteg mulatságosan előadott kis történet kerekedik. Nagyon nagy előnye a könyvnek a könnyű olvashatóság, a bájos sztorik, a pozitív végkicsengés minden fejezetben.

Mikor az író úr rájön, hogy nem boldogul egyedül ebben a számára szokatlan miliőben felfogad egy asszisztenst, először egy hölgyet akit később hatalmába kerít egy dzsinn, majd egy furcsa figurát aki erős kapcsolatokat ápol az alvilággal de végül így is úgy is sikerül egy év alatt rendbe hozni a házat. Nagyon sok szituációt, embert, helyzetet ismerhetünk meg. Viszont Tahir Shah-ra nem lehet azt mondani, hogy a jég hátán is megél vagy bárhol feltalálja magát. Asszisztensei nélkül azt hiszem még most is csak bontanák a házát ha el nem hordták volna azóta! Fantasztikusan naív figura ami először idegesített aztán rájöttem, hogy nem kell féltenem mert amennyire kis bénus olyan jóindulatú, ártalmatlan és végül is idegeskedjen ő, bár a dolgai végül mindig jóra jöttek, érdemes tehát jónak lenni. Közben persze kutatja családfáját, múltját de ezekről a dolgokról pontosabb, mélyebb ismereteket nem annyira kapunk.

Olyan a regény mint egy tavaszi fuvallat: egy kedves, bájos Marokkót ismerhetünk meg ami nem tudom mennyire állja meg a helyét a valóságban.

David Safier: Pocsék karma

Vicces. Ez az egyetlen pozitív jelző ami eszembe jutott erről a regényről már az első pár oldal után. Eleinte  nem is haladtam vele gyorsan mert kicsit többet vártam a könyvtől a reklámjai után. De aztán leszállítottam a színvonalam és lazán élveztem, hogy igazából sokmindenről érdemben nem szól csak szórakoztat.

A vége mondjuk nagyon giccses lett, hollywoodi maszat de addigra már amúgy is mindegy volt!

A történet: Kim Lange váratlanul meghal egy félrelépős éjszaka után és hangyaként (!) születik újjá. Először, másodszor... és addig - addig amig egyre feljebb nem jut a reinkarnációs létrán.

Mindeközben egyetlen cél vezérli, hogy a férje akit félig már elhagyott ne legyen boldog a gyerekkori barátnőjével.

Mit mondhatnék? Kikapcsolódni jó, humoros a szövege. Mélyebb tartalmat, mondanivalót azonban ha lehet NE keressünk benne.

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

Nagyon jó könyvet olvastam most legutoljára.

És teljesen véletlenül találkoztam vele egy internetes ajánlóba ahol megfogott az a részlet amit ott olvashattam, aztán pedig ott volt a címe. Ez a szép, egyszerű, csodálatos két szó. Ehhez pedig a borítója ami tökéletesen illeszkedett az előző kezemben lévő könyvhöz. Pár nap múlva pedig a helyi újságban láttam, hogy megvan a könyvtárban! És amilyen szerencsém volt éppen benn is volt. Nem is tehettem volna meg, hogy ilyen körülmények között nem olvasom el.

Először szoknom kellett a párbeszédmentes sorokat. Vagyis a párbeszéd különös megjelenítési módját a dőlt szöveggel. De sikerült és utána már nagyon tetszett, élveztem. Mint ahogy élveztem az egész mesét, a történeteket, a múltat.

Békés megyében élek, nem messze Szentestől, majdnem olyan volt, mintha mindent tudnék és ismernék a körülményekről, az életekről.

A Mellettem elférsz olyan, mint egy útkeresés. Mind elgondolkozunk időről időre vagy legalább egyszer, hogy honnan származunk, mit kaptunk őseinktől, mi a sajátunk és mi a hozadékunk, mitől nem tudunk megszabadulni mert nem is lehet és mert „az őssejtig vagyok minden ős, az ős vagyok mely sokasodni foszlik apám- s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga  is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom!”

Erről szól a könyv. A főszereplő jelet kap vagy ihletet és a múltja nyomába ered. Ahogy éli a napjait, éveit azzal párhuzamosan lebbenek fel múltjának fátylai, családtagjainak viselt és eddig észre nem vett dolgai, titkai amelyek alakították az ő sorsát is.

Hogy jó-e ha tudjuk a múltat, hogy segít-e ez a tudás? Minden bizonnyal. Ha van erőnk szembenézni vele, ha van erőnk kutatni és meghallani a valóságot.

Bátor és szép regény. Egy velem egyidős fiútól. Fantasztikus!

Bartis Attila - Kemény István: Amiről lehet

Szégyen vagy sem, mikor megrendeltem ezt a könyvet még nem tudtam kik írták, kikről szól. Egyszerűen olvastam Grecsó Krisztián ajánlását és annyira megragadott, hogy azt éreztem nekem ezt a könyvet el kell olvasnom, nekem ez kell.

A borítója is elvarázsolt, illik mostanában a hangulatomhoz, gondolataimhoz. A beszélgetések pedig hiánypótlóak az életemben. Imádtam kézbe venni a könyvet, belekuporodni a fotelba és elmerülni benne. Mintha ott lettem volna ezzel a két érzékeny emberrel, részt véve a beszélgetésben, attól eltekintve, hogy nem kellett megszólalnom, véleményt nyilvánítanom. Ami nekem beszédben amúgy sem megy valami könnyen és lazán.

És beszélgettek sok mindenről (mert ez egy ilyen beszélgetős könyv): Erdély (ami amúgy is szívem csücske), politika, irodalom, művészetek, íróság, fotográfia. Olyan témák amik a mindennapjaimból hiányoznak, amiket nincs kivel megbeszélnem, megkérdeznem. Jó volt hallgatni (pardon: olvasni) a témákról az ő szemüvegeiken keresztül. És menet közben rájöttem, hogy persze, hogy Bartis Attila nevével találkoztam már! Persze, hogy olvastam a regényeiről... csak éppen nem mertem olvasni őket. Okkal-e avagy ok nélkül? Nem tudom. Kemény témák, biztos, hogy nem könnyed olvasmányok. Mindenesetre a következő körnél majd érdeklődöm a könyvtárban. 

A könyvet pedig odaadtam egy számomra nagyon fontos személynek akinek roppantul érdekel a véleménye és aki tudom, hogy szintén értékelni fogja a leírtakat.

Czipper Ágota: 144 ártatlan nap

Bár bejegyzés régóta született de azért olvastam az elmúlt hetekben, hónapokban is csak ezek pszichológiai, önismereti könyvek voltak, nem igazán recenziót igénylő olvasmányok.

Ez a  144 ártatlan nap is két hónapja porosodik és pakolászódik a polcomon, már vártam is a fejmosást a könyvtárból de még igazából nem hiányolták. Én pedig két nap alatt túllettem rajta. És nem véletlen a 'túllettem' kifejezés. Valamiért nem varázsolt el a történet és ez nem a témája miatt alakult így. A témája rendben van, sőt ez volt az ami felcsigázta a kiváncsiságom. Egy Görögországban nyaraló lányt váratlanul letartóztatnak és mindenféle magyarázat nélkül börtönbe vetnek. Majd öt hónapot kénytelen egy görög női börtönben eltölteni pedig mindenki tudja, hogy ártatlan, a bezárása tévedés volt. Ez egy idegörlő, lehetetlen szituáció. Az első sokk után belesimul a rendszerbe és túlél. Feltérképezi a környezetet, a viszonyokat, az őt körülvevő elítélteket és szembesül a saját belső vívódásaival. Mindez szépen, szabatosan megírva, mégis hiányérzetem maradt utána. Mintha annak ellenére, hogy kendőzetlenül megírta a történetét mégis hagyott volna egy lefátyolozott részt vagy direkt vagy azért mert ő sem hatolt a dolgok legeslegmélyére (esetleg pardon me, én voltam figyelmetlen/érzéketlen).

Bár mivel a Nők Lapja Évszakok regényíró-pályázatán első helyezett lett, ezért valószínűleg velem van a baj (bár vannak fenntartásaim  a NL-val kapcsolatban mostanában) úgyhogy ennyi. Sajnálom, hogy ilyesmibe keveredett, örülök, hogy a szenvedéseiből meg tudta valósítani gyermekkori vágyát (ezt túl sokszor ecsetelte a könyvben, hogy ő író szeretne lenni), én pedig valami (számomra) érdekesebbel folytatom.

/És rájöttem - átolvasva a jegyzetem -, hogy mi volt a hiányérzetem egyik pontja: nem adott semmi pluszt, semmi újat a könyv. /

Polcz Alaine: Egész lényeddel

Az Asszony a fronton után ez sem egy vidám könyv, de valahogy mégis az utamba akadt.

Az a furcsa, hogy aki már olvasott Polcz Alaine-től regényt az tudja milyen érdekes stílusa van. Milyen tömörek a mondatai, milyen csapongóak a gondolatai, milyen tárgyilagos és érzelmes tud lenni egyszerre. Néha nehéz követni, néha túl lényegretörnek tűnik, néha olyan őszinte, hogy mellbevág. Kendőzetlenül adja elő a mondanivalóját. Nem szépít, nem kertel. Egyenes, valós, hiteles. A sok fájdalom és szenvedés után amiken keresztülment,azok ellenére, csodálatos módon viszonyul az élethez, elképesztő ereje van. Vagyis volt.

Az Egész lényeddel férje, Mészöly Miklós haláláról szól. Az ő utolsó éveiről, néhány visszaemlékezésről a közös, szép, esetenként fájdalmas múltba. Szól a szerelemről, összetartozásről, hűségről, kitartásról. Szól az öregségről, betegségről, kórházról, ápolásról, meghalásról. Annyira nyiltan, semmit nem rejtegetve, szépítve, hogy az már megnyugtató, valahogy elveszi  félelmetes misztériumát az elmúlásnak. Gyász, félelem, haldoklás... ijesztő szavak, nem gyakori téma. A regény mégis vigasztaló, lecsendesítő, bátorító.

Az én viszonyom az öregedéshez, idősökhöz mindig is inkább negatív, tartózkodó, meg nem értett volt. Nem akartam őket tolerálni, nem akartam fejet hajtani, elismerni. Nem akartam velük/tőlük semmit. Úgy gondoltam rájuk, mint nyafogó, értetlen gyerekekre és türelmetlen voltam, inkább ideges a társaságukban vagy problémáikkal. Olvasva ezt a könyvet (és nyilván közben teltek az évek is) mintha teljesen másképp látnám az egész kérdéskört, az elmúlást, a kor előrehaladtát és a végső utat.

Polcz Alaine úgy írt, hogy nem tudtam az olvasást abbahagyni. Ezer gondolat merült fel bennem, ezer érzés. Minden tiszteletem a Hospice szolgálatban résztvevőknek, az erőseknek akik az utolsó pillanatban fogják egy-egy haldokló kezét, akik ott vannak abban a titokzatos pillanatban mikor a lélek távozik.

Mostmár csak abban bízom, hogy ha én kerülök majd ilyen helyzetben akkor lesz kitartásom, addigra megváltozik alakuló hozzáállásom.... Biztos, hogy fogok még kezembe venni az írónőtől műveket... a mai világban olyan ez, mint éhezőknek a falat kenyér. És nagyon kell!

Mészöly Miklós: Öt stáció

1.

Hogyan találhatnék valami semmit –

bámulva reggeltől hosszan

a szorgos okoskodást,

ahogy a világ teszi magát,

teszi a rendet a rendetlenségbe,

ama másik, másképp lehetetlen

engesztelhetetlen rendbe.

2

Megtörtél kemény ész, bevallom.

Szél ha zúg, süketen is hallom.

Fészkeli magát a törésbe,

forrasztva a részt az egészbe.

3

Ím lehajtod fejed a keresztre,

a hordalék szigetre.

4

Vagy mégis valami elevenre?

5

Micsoda madár!

Fejős Éva: A mexikói

Újabb tinglitangli, romantikus regény, amit a nyaralásra vettem de a végén egy hűvös, októberi hétvégén sikerült csak elolvasnom amikor náthásan pihentettem otthon leharcolt szervezetemet.

Nem is haladtam vele gyorsan, különösebben nem kötött le, az az igazság. Pedig ez már a harmadik Fejős Éva regény amivel megpróbálkoztam. Sokat megtettem azért, hogy esetleges „rajongó” váljon belőlem. Feladom.

Ami A mexikóiban tetszett (kvázi ugyanazok a momentumok amiket utólag több kritikában/véleményben is olvastam): a Lucinda-szál, az ő átalakulása, élete, a mexikói környezet leírása és a történet onnan – persze már a végén -, ahol a szálak összekapcsolódnak.

A regény Zsófiról szól, aki párkapcsolati válságát külföldi utazással igyekszik orvosolni, ahol is egy ismeretlen férfi után vágyakozik. Újabb és újabb kalandokba csöppen, egészen addig amíg ki nem köt Mexikóban…

Eközben a családja értetlenül szemléli, hogy felrúgja élettársi közösségét, otthagyja jól fizető állását… ki tudja miért? Ez volt az a kérdéskör ami borzasztóan idegesített mert egy ember nem volt Zsófi életében aki megértette volna. Mikor próbálja ki magát ha nem akkor amikor még nincs gyereke, amikor még szabad? Miért kellene benne maradnia egy nem működő, langyos kapcsolatban? Miért gürizne kiégetten egy állásban amiben már nincs öröme…? Ezeket a kérdéseket szívesen feltettem volna a bátyjának, a barátnőjének, a szüleinek.

És ennyi… ezt hozta ki belőlem a történet. Valahol irigylem kicsit a hősnőt, hogy volt bátorsága elindulni EGYEDÜL és nem hazajönni addig amíg rájött, mit is akar…

Dan Brown: A Da Vinci - kód

Mivel elég későn jutottam oda, hogy elolvassam ezt a regényt így magára a történetre nem is vesztegetnék sok szót, hisz a többség már biztosan olvasta; vagy ha nem akkor látta a filmet. Dióhéjban: Robert Langdont, immár híressé vált tudósunkat (újabb) rejtélyes körülmények űzik a Szent Grál nyomába; társa egy kódfejtéssel foglalkozó francia hölgy, nyomukban rendőrség, titkos társaságok, útjuk csupa veszély, kaland, megfejtésre váró rejtvény, allegória, kód.

Ez volt a második regény amit Brown-tól olvastam, de ami azonnal feltűnt az a változatlanság. Ugyanolyan szerkezet, ugyanazok az eszközök, hasonló szereplők. A különbség az a téma volt. Maga a megoldandó történelmi rejtély, az utalások a Sion – rendre, az Opus Deire. Ahhoz viszont kevés volt az anyag, hogy ezekről a dolgokról többet megtudjon az ember.

Furcsa volt és elszomorodtam, hogy most nem csigázta fel a kíváncsiságom, nem kezdtem el a neten Leonardo és festményei, Jézus és családfája, a templomosok után kutatni. Nem éreztem vágyat a hozzáolvasásra, a további információszerzésre.

Megint megvoltak a kis, könnyen olvasható fejezetek, a szokásos cliffhanger-ekkel a végén.

A könyv harmadáig azon gondolkoztam mi volt az ebben a sztoriban amire rácuppant az egyház, ami beindította a világot és amire olyan nagy hanggal reagáltak, ami miatt dokumentum-műsorokat készítettek, ami miatt anno hatalmas vita alakult ki. Aztán persze megvilágosodott a dolog és megpróbáltam megérteni, de igazán nem mondtam azt, hogy ’Úúúú’ ez kemény… Ilyen elmélettel találkoztam már életem során, sőt elég jól fel lettem világosítva a részletekről és Jézus további sorsáról, családi életéről. A végén pedig ráadásul már azt éreztem, hogy szimbólumot bármire, bármikor rá lehet húzni. Akármit forgathatunk vagy nézhetünk olyan szemmel, hogy abból valami olyasmi álljon elő amit ott szeretnénk látni.

A könyv végén felsejlő szerelmi szálat egyenesen kényelmetlennek, szánalmasnak éreztem, nem tudtam hová tenni, olyan esetlenül vezette fel az író azt a néhány apró momentumot ami egy félszeg csókig vezetett. Jobb lett volna nem bolygatni, szerintem nem volt odavaló.

Tehát a jó történet és pergő események dacára engem most nem győzött meg. Ennyi volt a kalandom Dan Brown-nal. Amitől ő nyilván nem fog sírva fakadni én meg kereshetek hozzám jobban illő olvasmányokat.

(Kíváncsiságból ma megtekintem a filmet ha a gyerkőceim engedik mert Tom Hankset már az első könyv után sem tudtam elképzelni Langdon professzorként és Audrey Tautou sem Sophie Nevue számomra, de ettől még a mozi érdekes lehet.)

 09.15: sikerült megnéznem a dvd-t! Tom Hanks és Audrey Tautou vitán felül áll, Hanks kétségeim dacára nagyon jól hozta Langdon professzort. Hiába, aki vitathatatlanul jó színész, az az. Jobban tetszett a film, mint a könyv. Vagy pedig a könyv után jobban értettem a filmet... lehet, hogy magában a film homályos lett volna... de így élveztem. A végén amikor Robert rájön az 'igazságra' Párizsban, azt volt számomra a legszebb jelenet.

Vavyan Fable: Csontfuvola

Két hét nyaralás után nem akartam semmi megeröltető olvasmányba belevágni így Fable-t kaptam a kezembe. Azt nem gondoltam, hogy zsúfolt nyári programjaim lévén három hétig fog tartani amíg sikerül a végére jutnom. Szóval sok kihagyás után, íme a nyárvégi recenzióm:

Kamasz és fiatal felnőttkorom első számú, kedvenc írónője. Ami regénye megjelent 14 és 27 éves korom között azt mindet megvettem. Faltam az írásait, imádtam. Főleg a Halkirálynőt, ez azóta is favoritom. Olyan szerettem volna lenni, mint Denisa és persze egy Belloq-ra vágytam.

Sőt emlékszem olyan esetre, hogy elolvasva Fable egyik könyvét ami egy testőrlányról szólt jelentkeztem örző-védő tanfolyamra! Hozzáteszem voltam akkoriban 48 kg, 165 cm és kb. -5 dioptriás szemüveget viseltem. De imádtam álmodozni.

Nos azóta kikupálódtam (híztam 5 kilót és megszabadultam a szemüvegemtől) de a vágyam, hogy olyan jó legyek mint a hősnői és hősei nem múlt el. Igaz már tudom, hogy nem fogok feketeövesen karatézni és testőr sem leszek, valószínűleg rendőr sem, de továbbra is szeretem a könyveiben a ló-, természet-, világszeretetet. Tisztában vagyok vele, hogy ha őt olvasom legszívesebben én is lóra pattannék és nyargalásznék erdőn-mezőn.

Szeretem a stílusát - főleg a korábbi könyveiét, a történetvezetését, a sztorijait, szereplőit.

A Csontfuvolában Daniel éppen Delgadóval lábadozik Donaldék erdei-tavacskás házikójánál amikor a rosszfiúk felbukkannak. Denisa szabadságot vesz ki, hogy hiányzó élet-társával legyen és miközben a fiúk teljesen felépülnek nyomába erednek egy pedofil-bandának és felgöngyölítenek egy vadász-önbíráskodó-aberrált csoportot.

Amivel az utóbbi regényeiben nem tudok kibékülni az két dolog. Nem tetszett amikor több oldalon keresztül folyt a társalgás: a szereplők szájába adott társadalombírálat. Ez most nekem kicsit erőltetettnek tűnt és két oldalon keresztül olvasni (például) az elfuserált újságcikkből vett válogatásokat, nem volt élvezet. A másik dolog amit észrevettem, hogy a nyelvezete már nem köt le annyira mint mondjuk tíz éve, de ez nyilván az én változásommal kapcsolatos,  néha már soknak éreztem a mondanivalók csűrés-csavarását.

Ha valakivel meg akarnám szerettetni Fablet, nem ezt a könyvet adnám először a kezébe, ellenben rajongóknak kötelező!

Vámos Miklós: Apák könyve

Őszintén megmondom, hogy ettől a regénytől többet és mást vártam. Nyilván az én hibám, hogy felületesen hallgattam és olvastam a reklámját, kritikákat és ebből valami egészen mást szűrtem le, mint amit kaptam.

„ Az Apák könyvét Vámos Miklós az édesapáknak ajánlja. Meg a fiaiknak. Meg a hozzájuk gyöngéd vagy rokoni szállal kötődő asszonyoknak és lányoknak.” Ebből valahogy olyan következtetést vontam le, hogy na, itt egy jópofa regény végre a férfiakról, megismerhetjük kicsit talán a lelkivilágukat, gondolataikat, cselekedeteiknek mozgatórugóit. Esetleg bölcsességeket, titkokat, okosságokat kaphatok. Hát ez teljességgel elmaradt.

Amit kaptam az egy érdekes regény, de semmi több. Regény elsőszülött férfiakról akiket a Sors azzal a tehetséggel áldott meg vagy azzal a képességgel sújtott, hogy látják a múltat és írnak. Ők írják az Apák könyvét. Az életüket, a történetüket. Tizenkét nemzedék, majd 300 év. Az 1700-as években kezdjük megismerni a családot és egészen napjainkig ível a történet, a magyar történelem vérzivataros napjaival átszőve életük alakulását. A kuruc-labanc csatákkal kezdődik, érinti a Rákóczi szabadságharcot, a jakobinus mozgalmakat, 1948-at , az első és második világháborút, a holokausztot, ’56-ot, a disszidálásokat.

Az első három fejezeten elég nehezen rágtam át magam, tekintve, hogy az írás nyelvezete alkalmazkodik a történelmi időhöz. Ami másrészről roppant izgalmas és érdekes, de olvasni nem könnyű. Bizony voltak részek amiket csak átfutottam (bevállalom!). De utána újra elkapott a kiváncsiság és becsületesen és hűen végigolvastam a fejezeteket.

Szóval aki történelmi regényre vágyik az nem fog csalódni, aki kicsit többre…. Hááát…

William P. Young: A viskó

Nehezen tudok ellenállni azoknak a könyveknek amik kicsit is felkeltik a kíváncsiságom, mindamellett még ekkora reklámja is van, mint eme regénynek. Volt ugyan bennem ellenállás éppen ez utóbbi miatt de egy kollégám ajánlásának és magának a borítónak sem tudván ellent mondani csak hozzáfogtam.

Hasra ugyan nem estem a mondanivalójától és megvilágosodnom sem sikerült de találtam nagyon hasznos és szép, igaz gondolatokat.  Kicsit elfilozofáltam magamban, hogy vajon az amerikaiaknak tényleg annyira új és hihetetlen ez a fajta mentalitás, gondolkodás, hogy elaléltak a könyvtől ? Lehet, hogy náluk abszolút nincs annyira tudatban az elmélyülés, elmélkedés?

Mert új, korszakalkotó felfedezésre nem találtam a regényben. Olyan gondolatokat olvashattam amilyenekkel már eddig is találkoztam. Így ezek vagy további megerősítést nyertek vagy további kérdéseket vetettek fel mert azért azt nem lehet kijelenteni, hogy a könyv végleges volna vagy szilárd válaszokat adott bizonyos minket foglalkoztató kérdésekre. Nem. Mutat egy utat, megismertet egy elgondolással, vet. De a veteményt gondozni, ápolni kell, hogy aztán aratni lehessen…

A viskó egy emberről szól. Egy családos férfiról aki egy borzalmas tragédia után elveszítette hitét, nem találja az útját. Szenved, fáj… és nem tudja a családját sem segíteni, támogatni. Meghívást kap egy hétvégére, esélyt egy beszélgetésre, lehetőséget a megismerésre és után még választhat is milyen utat kíván a továbbiakban járni. Egyedül szeretne további bizonyosságot, tudást szerezni vagy inkább a családját szeretné segíteni, támogatni.

A regény lényege természetesen a párbeszédekben, kérdésekben és válaszokban rejlik. Biztos, hogy többször olvasható könyv, biztos, hogy vannak benne gyöngyszemek.

Vigasz, útmutatás, remény, HIT.

The Shack

Izing Klára: Az asztrológus karmikus történetei

Az örök kérdések: mi a célunk az életben, miért oda születtünk ahová, miért van annyi szenvedés, miért olyan bonyolult minden?

Izing Klára könyvében a praxisából vett példákon keresztül mutatja be az emberi sorsok sokszínűségét. Az összefonodásokat, az indokokat, okokat. Sorsok teljesednek ki, teljesednek be. Számlák egyenlítődnek ki és mindennek megvan az oka. A kérdések megválaszolhatóak, a válaszok megindokolhatóak. Mindennek oka van. Előzménye, következménye. Semmi nincs véletlenül, semmi nem elrendeltetett. De megtanulható, követhető és javítható. Ha ismerjük az életfeladatunkat, ha tudjuk, hogy mi "dolgunk" sokat tehetünk életünk jobbra fordításáért, sorsunk tudatosabb  alakításáért. Saját és gyermekeink de családunk jövőjéért is.

Akit érdekel a karma, annak működése és hatása mindenképpen szemezgessen a történetekből. Én sokszor fogtam neki, egybe nem akartam elolvasni de legalább sokáig tartott.

A könyv három részből áll: az elsőben érdekes történeteket olvashatunk egyéni sorsokról, a másodikban a családi karmát ismerhetjük meg példákon keresztül, a harmadikban pedig minden csillagjegyhez olvashatunk egy-egy őszinte beszélgetést híres emberekkel, mint például Kováts Adél (Ikrek), Udvaros Dorottya (Oroszlán), Csala Zsuzsa (Rák). Ezek közül nekem kellemes meglepetés volt Csisztu Zsuzsa és Schobert Norbi vallomása mert őket különösebben soha nem szerettem de most új oldalukat ismerhettem meg.

Ha pedig valaki ismer megbízható asztrológust jelentkezzen mert szívesen megcsináltatnám a horoszkópomat! Komolyan!